Közeleg a hamvazószerda és újra sok kérdés tódul fel az emberben: Mit jelent számomra a nagyböjt? Kell-e böjtölnöm? Miről kellene lemondanom? Tudok-e jobban kilépni önmagamból, és odalépni a másik emberhez?

Én arra a kérdésre keresem a választ, hogy hogyan is lehetne jól megélni a Szent Negyven Napot, mi segít, hogy valóban szent legyen ez az időszak számunkra. Hamvazószerda a nagyböjt kezdő napja, a liturgia három dologra hív bennünket, ezek a nagyböjt alappillérei: az ima, a böjt, és a szeretetcselekedetek. 

Az egyház hív bennünket a buzgóbb imára. Az Isten folyton, megállás nélkül keres bennünket, keresi az embert az első bűn elkövetése óta, amikor az első emberpár elrejtőzött a fák közé az Isten elől. Ez az isteni keresés mit sem változott az évezredek folyamán. Isten alázatos, bűnösségünk ellenére is kérlel bennünket, hogy szánjunk rá időt. A buzgóbb imádság nem azt jelenti, hogy többet keressük Isten, hanem inkább azt, hogy többször adjuk meg neki a lehetőséget, hogy újra ránk találjon. Hogy válaszoljunk az ő hívására. A nagyböjt kezdete alkalmat teremt arra, hogy átgondoljam, tudok-e válaszolni Isten keresésére? Mik azok a felesleges időtöltések, amikből lecsíphetnék, és azt az időt odaadhatnám Istennek?

És itt át is lépünk a böjt, a lemondás kérdésére. Egyházunk böjti fegyelme nem túl szigorú. A pénteki hústilalom, és a két szigorú böjti nap nem jelent különösebb megpróbáltatást az embernek. Éppen vannak sokan, akik a nagyböjt idejére egyéb más formákat keresnek a böjtölésre. A különböző ételekről való lemondáson keresztül, a kedvtelések visszafogásán keresztül egészen a közösségi média használatának korlátozásáig. Hihetetlen találékony az ember, és jó látnom, hogy jónéhányakban megvan a buzgóság, hogy keressenek valami lemondást, a nagyböjt idejére. És milyen az ember? Bármit is határoz el, az biztos, hogy komoly nehézségeket fog okozni… Kedvenc történetem az egyik ifjúsági hittanosom, aki szerette a nutellát, és nagyböjtben elhatározta, hogy lemond róla. A kollégiumi szekrényében betette a kis maradék kedvencét a legbelső sarokba, zacskós levesekkel gondosan eltorlaszolta, hogy ne is lássa. És láss csodát reggel, amikor kinyitotta a szekrény ajtaját, a barikád leomlott és ott volt a nutella, szinte kérve: “Egyél meg…” Biztosak lehetünk, abban, ha elhatározzuk, hogy valamiről lemondunk, akkor az lépten-nyomon kísérteni fog bennünket. És persze a gondolat is, hogy “nem nagy dolog ez…”, “úgyse látja senki…”, “csak most egy falatot…”, “még egy perc…” De hát ez a szépsége a lemondásnak, hogy felfedezem, mennyire függök apró-cseprő dolgoktól, és mennyire felszabadító dolog, ha sikerül egy elhatározást végig vinni. Megtapasztalni; mégsem függök annyira, mint gondoltam. A nagyböjt kezdete alkalmat teremt arra, hogy átgondoljam, tudok-e lemondani Istenért? Vannak-e olyan dolgok, amik fogva tartanak, és itt lenne az ideje szabaddá válni tőlük.

De elég-e imádkozni, és böjtölni? Mit érnek a jó elhatározásaink, ha mindezek nem visznek előre a szeretet gyakorlásában? A szent negyven nap alatt nagyon fontos, hogy ne csak saját magunkkal foglalkozzunk, hanem észrevegyük a környezetünkben élőket. Sokan vannak, akiknek szükségük van ránk. Egy mosolyunkra, egy kis odafigyelésre, egy kis beszélgetésre. Jézus úgy adta oda magát nekünk, hogy megtörték a keresztfán. Minden nap odaadja magát számunkra az Eucharisztiában, de csak akkor tudjuk szétosztani, ha megtörjük. És erre hív bennünket is, hogy törjük meg magunkat: az időnket, az energiáinkat, az odafigyelésünket, és ha kell a kenyerünket. Sokszor, az ilyen gondolatok arra indítanak bennünket, hogy valami nagy dolgot tegyünk, pedig azt hiszem sokszor apróságokat kell megtennünk, ahhoz, hogy valakin segítsünk. Keressük meg azokat az apróságokat, amelyeket rendszeresen elmulasztunk, a hétköznapok kis dolgai között: megköszönni valamit; felhívni valakit, akivel már régen beszéltünk; észrevenni a vigasztalásra szorulót; vagy csak egyszerűbben legyünk derűsek. Nem nagy dolgok, de mégis hatással vannak a környezetünkre. És bizony ha kell a nagyböjtben merjük megosztani valakivel az anyagi javainkat is. A nagyböjt kezdete alkalmat teremt arra, hogy átgondoljam, mit tudnék adni másoknak? Mit tartok meg félve magamnak, mi az amin nem tudok osztozni?

Óriási lehetőség rejlik a szent negyven napban. Hisz különleges kegyelmi időszak ez, amikor követhetjük a pusztába kivonuló Urat. Kivonulhatunk mi is az Istennel való találkozás helyére a pusztába, és befogadhatjuk az Ő jelenlétét, hallhatjuk az Ő szavát. Megtapasztalhatjuk azt, hogy micsoda szabadságra hív bennünket Isten. Megpróbálhatjuk elengedni azokat a dolgokat, amik fogva tartanak bennünket, és szabadon szárnyalhatunk Isten felé. Ebből a különleges töltekezésből pedig eljuthatok a másik emberig, megosztva vele azt a a tapasztalatot, amit a pusztában megéltem.

A kérdés: merek-e elköteleződni ezen az úton?

Forrás: shoeshine.hu