2010-ben, mint káplán ment el, pár hete pedig mint plébános tért vissza a közösségbe Hatházi Róbert atya.
A jelenről és a jövőről, a várható és a már eldöntött változásokról és sok minden másról beszélgettünk.
2007-ben szenteltek pappá és itt, a Szentcsalád Plébánián kezdtem a szolgálatomat. Három évet voltam itt, utána pedig négy évet a Barátok templomában. Augusztus 1-jétől pedig – hivatalos elnevezéssel – plébániai kormányzó lettem.
Mióta tudtad, hogy Érsek úr visszahelyez a Szentcsalád Plébániára?
Nagycsütörtökön beszéltünk először komolyabban erről, nem nagyon kérdezgetett, csak mondta, hogy ezek a tervei, aztán vártam, hogy egyszer ez valósággá is válik. Miután Sándor atya kérte az elhelyezését, ide kellett valaki. Úgy gondolom bizonyos szempontból logikus döntés vagyok, mert a helyet ismerem, gondolom nem is akartak engem egyelőre Kecskeméttől messzire tenni. A Barátoknál töltött idő alatt Érsek út évente megkérdezte, hogy jól érzem-e magam, és Ernő atyát, a plébánost is megkérdezte, hogy meg van-e velem elégedve. Mindketten azt mondtuk, hogy igen, de az várható volt, hogy négy év után valamerre elkerülök. Arra nem számítottam, hogy épp ide.
Mennyire sikerült megismerni a plébániát, amióta újra itt vagy?
Már több képviselőtestületi taggal beszélgettem, hogy lássam a helyzetet mások szemével. Sándor atya nagyon készséges volt, nagyon szépen adta át a plébániát. Amióta véglegessé vált, hogy ide kerülök, többször átbeszéltük a tennivalókat, és írásban is nagyon sok mindent meghagyott nekem. Ez az óriási információ-halmaz első körben nagyon megijesztett. Aztán Sanyi atya többször bíztatott, ne aggódjak, menni fog, bízik bennem, higgyem el, hogy más sem tudott többet, amikor kinevezték az első plébániájára. Most nagyon mély remény él bennem, hogy ez így menni fog, és már kezdem jobban átlátni a dolgokat. Szerencse, hogy nem kell megismerkednem újra mindenkivel, mert azért a közösség egy jó részét ismerem, sokakkal az elmúlt négy évben is találkoztam. Itt voltam a városban, Sándor atyával is nagyon jó kapcsolatban voltunk, sokszor jártam nála és ő is sok mindent elmesélt. Természetesen számtalan olyan dolog van, amivel eddig nem kellett foglalkoznom: a plébánia anyagi ügyei, hogy mennyi pénzünk van, mennyi a kiadásunk. Mostanában az esti olvasmányom a bérleti-, szolgáltatói szerződések. Ami még izgalmas a jelen helyzetben, hogy az átadás-átvétel óta minden felelősség engem terhel. Mindenki tőlem kérdez mindent és sok helyzetben még magam sem vagyok képben, így egyelőre még néhány hét türelmet kértem, hogy jobban átlássam a dolgokat.
Amikor átvetted a plébániát, két kérést intéztél a hívekhez.
Mivel három évet már itt eltöltöttem, úgy tűnhet, hogy a jelenlegi helyzet teljesen magától értetődő számomra, ám ez nem így van. Nyilván sok minden változott. Ha a hívek nem szólnak, vagy nem mondanak el valamit, akkor én az nem fogom tudni. Az előző helyemen is volt elegendő számú kritikusom, akik nagy szeretettel, de erős kritikai érzékkel tudtak segíteni a személyes növekedésben. Ezt kértem a misén is, hogy szóljatok, és akkor megadjátok a lehetőséget a javításra és arra, hogy változzam és növekedjek. Elmondtam azt is, hogy a plébániát érintő nagy horderejű kérdésekben nem szeretnék a képviselőtestület nélkül dönteni. Az első ügyekben már el is kezdődött az egyeztetés.
Milyen változások várhatók az egyházközség életében?
Úgy kezdtem, hogy semmibe nem szeretnék belerontani, menjen minden úgy, ahogy eddig, és ha már látom, hogy min kell változtatni, azon majd változtatunk. Egy dolog van, ami nem várhat: a miserend. Ennek elsősorban az én életrendemhez és a helyzethez kell igazodnia, mert máshogy nem tudjuk megcsinálni, mert ez az egyetlen dolog, ami nélkülem nem megy. Az, hogy atyaként egyedül vagyok, hogy ősztől egyetemre fogok járni, ami miatt hetente két napon, hétfőn és kedden nem leszek itt, hogy Városföld is megmaradt, mind befolyásolják az itteni dolgokat is. Városföldön vasárnaponként 8-kor lesznek a szentmisék – ezt velük már egyeztettem, utána pedig jövök ide, hogy ne innen kelljen sietni a fíliába, hanem szentmise után még egy kicsit tudjak találkozni, beszélgetni a Szentcsalád Plébánia híveivel. Itt nyilvánvalóan nagyobb az igény erre, többen is vannak itt, mint Városföldön.
Lesz-e a közeljövőben káplán a plébánián?
Egyelőre nem! Bízom, hogy nem örökké lesz ez így, de jelenleg arra kell berendezkedni, hogy nincs káplán.
Hányan köszöntöttek, amióta újra itt vagy?
Sokan! Vannak új arcok is, a régiek a maguk természetességével közelítenek, de nagyon örültem, hogy a reggeli misén is láttam új arcokat, esti misén is találkoztam egy-két új emberrel.
Hogyan tudnád bemutatni egy kívülállónak a plébániát?
Egy nagyon fiatalos, jól működő plébánia, ahol vannak emberek, és nagyon sajátos környezetben van – itt a lakótelepre gondolok elsősorban –, ami nagy kihívás. Minden működik, minden a helyén van. Ami segítség számomra, hogy itt nem kell a spanyolviaszt feltalálni, nagyon sok dolog megy, működnek a csoportok, rend, tisztaság van, helyén vannak a dolgok, alkalmazottak vannak, az anyagiak rendben vannak. Nem kell azon gondolkodnom, hogy miből fizetem ki jövő hónapban az alkalmazottakat, vagy kit szervezzek be, hogy feltakarítsa a nagytermet. Jelen pillanatban azt látom, az a kérdés, hogyan tud a személyem és a munkásságom egy kicsit nagyobb lendületet adni mindannak, ami van.
Milyen terveid vannak?
Az biztos, hogy egy kicsit jobban jelen kell lenni az emberek között, mivel még mindig jönnek ide úgy, hogy „jaj, hát mi nem is tudtuk, hogy van itt egy templom”, amikor engedélyért jönnek, és felvilágosítják őket a belvárosban, hogy itt kell engedélyt kérni. Ez adódik abból is, hogy a lakótelepen elég nagy a migráció, tehát az emberek jönnek-mennek, valameddig itt laknak, aztán elköltöznek. Fontos kérdés, hogy tud-e a plébánia – húsz évesen, jól működve – akkora lendületet venni, hogy kifelé is jobban nyisson. Tehát ha itt a szentmisén megjelenik egy vadidegen ember, akkor van-e valaki, aki odamegy hozzá? Van-e erre erő, lendület a plébánia közösségében? Számtalan viszszajelzést kaptam már arról, egy apró gesztus milyen sokat számít. Nyilván ez rajtam is múlik, hogy észreveszem-e, nekem is oda kell menni.
Említetted, hogy Sándor atyával sokat beszélgettetek. milyen útravalót adott a plébánosi szolgálatodhoz?
Az egyik beszélgetésünkben azt mondta, ne akarjak az elődeim lenni. Nem vagyok sem Lajos atya, sem Sándor atya; Robi atya vagyok és próbáljam meg ezt a lehető legjobban csinálni. Ilyen fiatal plébánián nagyon erőteljesen él Jávorka Lajos atya emléke, Sándor atyáéról nem is beszélve. Azt mondta, hogy soha ne hasonlítgassam össze magam az elődeimmel, hanem csináljam szívvel azt, amit tudok. Ez nagyon fontos és megnyugtató gondolat volt. A másik fontos útravaló a biztatása volt. Sándor atya nem az a típus, aki csak azért biztat, hogy jobb kedvem legyen, vagy ne féljek annyira. Tudtam, hogy ismer engem – mivel két évig együtt voltunk a plébánián, sokat beszélgettünk és sok visszajelzést adott nekem –, ismeri a képességeimet és a hiányosságaimat, és őszintén mondja, hogy ne aggódjak, mert menni fog. Tudja jól, hogy amit ő mond nekem, annak számomra súlya van.
Úgy gondolom, hogy ha az emberek látják, hogy a plébános igyekszik az egyházközségért dolgozni, megtenni mindent annak érdekében, hogy ne csak úgy „akárhogy” legyen, hanem jól, sőt egyre jobban működjön, akkor azt hiszem, nem lesz baj. Óriási segítség, hogy rengeteg ember van, aki készségesen segít. Nem magányos farkasként kell szembeszállnom a nagy feladatokkal, hanem mindenki nagyon készséges és felajánlja azt, amit tud. Ami a legnagyobb kihívás egy papnak – amiről az egyházi dokumentumok is beszélnek, mint a plébános feladatairól –, hogy felismerje az egyházközségében lévő karizmákat és azoknak próbáljon teret engedni és segíteni kibontakozni. Egy kicsit most azt érzem, hogy az is, hogy én hetente két napot nem leszek itt, az is egy ilyen lehetőség, hogy ezeknek teret engedjek. Ez nem fog működni másként jól, csak ha megtaláljuk egymást: én is az embereket és ők is engem arra, amire kell, ha mindannyian beletesszük a magunkét. Az az izgalmas feladat, hogy fölfedezzem, megtaláljam és biztassam, hogy ezek kibontakozhassanak, hogy mindenki bele tudja tenni azt, amihez ért, vagy amit szívesen csinál, amit szívesen ad a plébániának. Ez nyilván idő és nagy-nagy figyelem kérdése.
Megjelent a Jóhír 2014. augusztus 23-i számában